Tudja-e?

Január elején derült ki, hogy csatlakozom testvéremhez a Kanári szigetekre, kalandtúrára. Családdal  persze megbeszéltem, engedélyt kértem, hogy leléphessek :) örültek neki, hogy végre kimozdulok. Nem olyan egyszerű Ferkót azért itt hagyni, de tudtam, hogy mivel anyuékkal élünk, így tökéletesen el tudják látni, Ferkónak nem egy idegen helyen kéne lennie (az nem menne), meg azért fizikailag is nehéz már a fiatal Úrfi…..
Január óta sok minden történt, Ferkónak volt egy hörgőgyulladása, amit az asztma nehezített, ez kb 2-3 hétig tartott, míg teljesen meggyógyult. Napközit váltottunk, a legszuperebb napközibe jár amit el lehet képzelni. Szerencsére a rángásai megszűntek, vagy csak alig van és az is nagyon picike (reklamálás), így ez sem terheli a mindennapokat már.
Még az utolsó pillanatban is gondolkoztam, hogy biztosan el menjek-e, hiszen Ferkót még soha nem „hagytam el” 1 egész hétig. Mikor még picike volt, és nem anyuékkal éltünk, 1-1 hétvégét töltött velük, de nem 1 egész hetet.
Mit fog szólni hozzá? Hogyan fogja kezelni ezt a helyzetet? Egyáltalán reagál-e rá hogy nem vagyok vele minden nap? Anyuék hogyan fogják bírni?
Mivel nem volt beteg, a napközi szuper, így elindultunk. Anyuék nem is hagyták volna, hogy ne menjek el. A reptéren még picit elpityeregtem, de elindultunk. Nagyon kíváncsi voltam, hogy vajon miért is hozta az élet ezt a lehetőséget, mit fogok tanulni?
Az 1 hét nagyon jó volt, nehéz, de nagyon jó. 100%-ig feltöltődtem. Olyan helyeken jártam, ahol még soha, és olyan dolgokat csináltam amit ezelőtt még nem. Nem volt szó semmiféle kezelésről, semmilyen orvosról, semmilyen problémáról. Ott ugyanolyan túrázó voltam, mint bárki más. És ez nagyon jó volt. Senki nem szánakozott, nem sajnált, nem akart okos tanácsokat adni…. (szó sem esett a gyerekekről). Nagyon élveztem, hogy én, csak én vagyok (jó, ha ezt nem érted).
Olyan kalandokban volt részem, ami egy egész életre megmarad.
Anyuékkal minden nap beszéltünk telefonon természetesen.
Ferkó nagyon hiányzott. Hiányzott az illata, az érintése, a bújása, a szuszogása, a mosolya…. de nagyon jó volt 1 hét mindenféle nyavalyától mentesen.
És a kérdésemre a válasz, igen. Ferkó nagyon is jelezte, hogy nem vagyok itthon, hogy nem vagyok minden nap mellette.
Én hétfőn indultam, és péntek éjszaka sajnos befulladt és nagyon megijesztette a Mamáékat mert mentőt kellett hívniuk, akik bevitték Ferkót az 1-es számú gyerekklinikára ahol az intenzív megfigyelés után átkerült a pulmonológiára. Erről én csak vasárnap szereztem tudomást, mikor apukám hazafelé tartott velünk a reptérről. Gyors ebéd otthon, fürdés, pakolás és irány a kórház. Ahogy beértünk, Ferkó reagált azonnal kis nyöszörgéssel. Lett volna egy rángása, de ahogy felvettem azonnal el is múlt.
Este azért sajnos úgy felhergelte magát, elege lett hogy Diazepamot kellett adni neki……
Mivel mindenünk van itthon, és a gyermek már a reggelijét is ette, ivott is, így hétfőn hazajöhettünk.
A váladék szépen ürül, a hörgés, nehéz légzés nagyon nehezen múlik. Sajnos a gyermek tavasztól késő őszig allergiás, ez asztmás nehéz légzéssel párosul. Próbálkozunk azért valami gyógyszert beállítani, hogy ez 3-4 hetente ne ismétlődjön meg.
És ami biztos, hogy az 1 hét sok, neki még ez hosszú idő. Mikor elmentem megbeszéltem vele, hogy most sokáig nem leszek, de ez egyenlőre sok volt. Igen, ezek után is tervezek túrákat, ki kell mozdulni gyerek nélkül, mert azért mert különleges gyerekem lett, nem kell a 4 fal fogságában élni. Amikor egy ilyen fantasztikusan szuper családom van, nem ásom el magam, magunkat a föld alá :).
Nem tudni, hogy ha itthon vagyok, akkor is ugyanúgy befulladt volna szegénykém, vagy  a „stressz” is rátett, és ezen kár is pörögni….. és tudom, hogy anyuék mindent megtettek, és egyik pillanatról a másikra sípolt be veszettül a gyermek és nem volt mit tenni…….
Jelenleg Ferkó már jobban van, még sok orrszívás de alakul, már mosolyog :)