Nem tudom, hogy jó-e ha ezt ide írom. Ezeket az érzéseimet a titkos naplómba szoktam írni, valahogy oda érzem illőnek. Furcsa dolgok kavarognak bennem. Elég vagyok én Fefének? Más nem csinálná jobban? Eleget teszek érte? Imádom, szeretem és semmi pénzért nem adnám oda senkinek, és be sem raknám sehova, de biztos hogy jó helyen van? Próbálkozik szegénykém a kommunikációval is annyira, úgy mondaná, úgy néz az emberre. Egyszerűen nem tudom hogy mit szeretne sokszor. Ő figyel, néz, mondaná de én nem tudom. ha csikorgatja a fogait akkor tudom hogy a pocakja fáj, így próbálok tenni ellene. ezek büfis dolgok szoktak lenni, de már egyre nagyobb és nekem már nem nagyon megy hogy cipeljem. Hosszú, és sokszor csak szerencsétlenkedek vele. A kaját sem tudom, hogy eleget eszik-e. Fintorog ha nem kell neki több és most már a kezével is próbálja eltolni a kanalat, de akkor sem tudom hogy elég-e amit kap. Ivás katasztrófa, ha nem iszik eleget akkor fecsivel tuszkolom bele mert inni fontos. Tornáztatás? Nem megy. Most egy a tsmt-s torna ez megy, de én nem tudom Őt úgy tornáztatni hogy azzal úgy fejlődjön mint a Dévényen. Én semmi mást nem tudom neki adni csak a mérhetetlen nagy szeretetemet és tiszteletemet a kitartásáért és akarásáért. Imádom amikor nyújtózkodik, mikor a sunyi vigyor van a képen hogy igen megint elértem hogy cipeljetek, az ásításait, a nézését, azt ahogy akarja a dolgokat, ahogy sír, ahogy hisztizik, ahogy konyul a szája a hisztinél, ahogy mondja hogy A (most már nem anya hanem a), ahogy a mamát meghallja és vigyorog, ahogy grimaszt vág ha savanyú a kaja, ahogy meglepődik új dolgokon, ahogy szeret, ahogy puszilkodunk, ahogy élvezi hogy szeretik. Ahogy alszik, ahogy ébred. Azt is imádom amikor lát és ez tetszik neki, ahogy örül ha megfogja az üvegét és úgy iszik. Tudom, hogy fontos neki az érintés, hogy Ő is tapogasson. Hogy nem szereti a hirtelen mozdulatokat. Hogy ideges amiért nem tudja kifejezni magát, nem tud helyzetet változtatni, a fájdalmas tornákat. Hogy imád felállni és kapaszkodni az emberbe. Hogy megért mindent amit az ember mond neki és próbálkozik beszélni, de nem megy. Ha nem ide születik hozzám akkor lehet, hogy Ő már régen mozogna magától és beszélne. Tudom hogy fáj a foga és hogyan kell és meddig masszírozni. Tudom, hogy ha az ember magára hagyja akkor arra felkel, és azt is hogy foglalkozni kell vele mert különben sokat alszik. Születése óta mindent megbeszélek vele hogy mi fog történni, mi miért van és nem csak azért mert beteg hanem azért is mert egy újszülött semmit nem tud az életről, őket tanítani kell. És érti, és érti, és érti amit mond az ember. Figyel, annyira figyel, de annyira. És már a szemével is. Sokat van balra a szeme, de ha az ember beszél hozzá a jobb oldalon akkor fordul és néz, és emeli a kezét. Tudom, hogy ha én hülye vagyok akkor ő is nyugtalan. Hogy mosolyogva van ha én is vidám vagyok, és nyugit a környezet. Hogy dicsérem és tudja hogy tényleg úgy van. Hogy szeretem és Ő a mindenem. Próbálom neki elmagyarázni, hogy beszéljen mert én abból értek és akkor Ő akarja mondani, mozog a szája, formázza a szavakat, de nem megy. MÉG DE MENNI FOG MINDEN NEKÜNK. Én igyekszem, nagyon, nagyon.
Igen, én sem erre vágytam, ilyen életre de Ő a mindenem. Ha nem fog önálló lenni akkor sem fogom soha elhagyni hisz én vagyok az Ő édesanyja.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése